Tér & Geometria – Hungarian

Tér & Geometria – Hungarian

Helga Philipp (Wien, 1939-2002) munkássága a hatvanas évek geometrikus és konstruktív mozgalmai közé tartozik, amelyek Viktor Vasarely unite plastique-jának rendszerelvű műveitől kezdve Lygia Clark kísérletező és tevékeny neo-konkretizmusáig, sok különböző irányzatot alakítottak ki.

E kiállítás Helga Philippnek, „az osztrák op art és konkrét művészet neves úttörőjének“ (*) válogatott munkáit mutatja be, és elsősorban hagyatékának sokrétűségét hivatott feltárni.

E sokoldalúság főként a művész hosszú időn át tartó tanári munkájához kapcsolódik: 1965-től 2002-ig, röviddel az akkor tájt oly jóhírű Bécsi Iparművészeti Akadémián folytatott tanulmányainak a befejezését követően a halála évéig, Helga Philipp éppen ezen a főiskolán tanított. A művész itt hozzáfért a harmincas évek konkrét művészetével, az avantgárd első élharcosainak, Max Bill, Naum Gabo és más kulcsfigura műveivel kapcsolatos, és a Cercle et Carré vagy az Abstraction-Création kísérleteinek igen terjedelmes dokumentációs adattárához. Maga a művész is létrehozott egy dokumentumtárat az akkor kortárs amerikai minimal artról és a konceptuális művészeti törekvésekről, amelyek az ő idejében voltak aktuálisak Európában és Amerikában.
Helga Philipp elméleti munkássága esztétikai vitát váltott ki és az akkoriban Bécsben uralkodó expresszív-szubjektív irányzatokkal szemben foglalt állást. Tevékenységének figyelemre méltó volt a hatása, amit a fiatal osztrák és közép-európai művészek egész nemzedéke ismer és elismer, és amely mindmáig hatóerővel bír.

Helga Philipp munkássága néhány változatlan alkotóelven alapul, ezek: geometrikus formák egyedüli használata; az elemekkel való takarékos bánásmód; ismétlés, sorozatba rendezés és szisztematikus színredukció, mely a fekete, fehér vagy szürke kizárólagos használatától az ellenkezőjéig, a rendezett színpalettákig terjed, melyek meleg vagy hideg érzékelési effektust és a közel vagy távol érzetét keltik.

E minimalista alapelvekkel szemben az eredmények sokoldalúak: Helga Philipp alkotásai nem követnek egyetlen irányt; ha a munkák keletkezési idejét nézzük, sok olyan kérdésfeltevést fedezünk fel, amelyeket a művész nem akart folyton-folyvást fejleszteni, munkássága különböző alkotói periódusaiban azonban újra és újra előtűntek. Egész életműve kérdésfelvetések „nyitott folytonosságának“ tekinthető, mely sokféle irányba való fordulást enged. Ami a művészt mint oktatót állandóan érdekelte, az kevésbé a saját művészeti eredménye, mint inkább annak kritikai-analitikus dimenziói.

Az egész tevékenységét általában szemlélve, pályafutása első éveiben inkább kísérleti periódusról beszélhetünk a formátumok és anyagok tekintetében (kaucsuk, műanyag, bútor, pl. ülőbútor-, paraván-objektek), s ebben az időszakban válnak gyakoribbá az elemek és színek véletlen variációin alapuló kompozíciók, melyek – az op art stílusra igencsak jellemzően, a szem általi bizonytalan érzékelést célozzák meg. Itt azt mondhatjuk, hogy a keresés időszakáról van szó. Nagyobb magabiztosságot sugárzó érettebb munkáiban viszont a konkréthoz való vonzódásáról és a szűkebb értelemben vett festészet felé fordulásáról beszélhetünk. S ha csak a művek keletkezési idejét nézzük, az eddigiek alapján sem egyetlen útról, hanem különböző plasztikai, egyben előremutató alkotói kutatásokról van szó.

Helga Philipp műveinek egészéből a papírra készült grafitrajzokat szeretném kiemelni, ahol a kéz mozdulatát azokban a legfinomabb párhuzamos vonalakban érhetjük tetten, amelyek tört ritmusú egyenes vonalakat követnek, hogy minden egyes lap határain túl folytatódjanak. E kecses grafitvonásokkal együtt szeretném felhívni a figyelmet a merített papírra készült dombornyomatokra; ezek fehér alapon fehérek, és csak az alapos megfigyelés teszi lehetővé a finom texturák észlelését. E munkák rendkívüli finomságával ellentétes a falon függő, a festészet és szobrászat határa közötti objektek masszív ereje. Ezek az objektek az illuzórikus háromdimeziós tér architektonikus testjeiként hatnak, és a feketében és szürkében tartott geometrikus alakzataik háttérként és formaként is értékelhetők.

A művész munkásságában sok olyan mű található, amelynek részei egységet alkotnak; néhány rész megfelel egymásnak, párt alkot, vagy a már említett rendszerezési elv szerinti sorozatba tartozónak mutatkozik.

A „Dominó“ című alkotás (1985-1987) ötvenhat részből áll, amelyek midegyike – a dominó társasjátékhoz hasonlóan – kapcsolatban áll az előzővel vagy az utána következővel, így valamennyien együtt folytonosságot képeznek, amelyen belül – egymás utáni vagy egymással rendeződő – vízszintesen vagy függőlegesen futó szakaszok keletkeznek. Akárcsak a társasjátékban, ez a mű számtalan kombinációt tesz lehetővé és Viktor Vasarely unité plastique-jainak játékos alapelvéhez hasonlóan minden egyes alkalommal, ahol kiállítják, más-más újraalkotást eredményez.

A hordozó anyagok különbözőségével ellentétben, melyek visszatükrözik (tükör) vagy átengedik a fényt (plexi, üveg), az olajjal vagy grafittal egyszínűre festett felületek a a fekete vagy szürke eltérő matt minőségével játszanak. E józan akromatikus szélsőségek ellentéteként találjuk az alapszínek terjedelmes palettáját, amelyek–a különféle kombinációkban – erős vizuális benyomást keltenek, és a szemlélő számára lehetővé teszik, hogy e színek egymásra hatásakor érzékelési jelenségeket észleljenek, nemkülönben kölcsönös harmóniát vagy feszültséget (lásd bécsi parlamenti bemutató, 2002). A színnek a rend és a rendszerezés formai eszközei révén történő szép, „pixeles“ újraalkotásáról van szó.

Végül említsük meg azokat a nagyméretű festményeket, amelyek eltérnek az eddig leírt dinamikusabb és kísérleti jellegű művektől, és az érettebb korszak műveihez tartoznak; ezek világosan meghatározott középpel és a négyzetes formák túlsúlyával bíró, stabil kompozíciók, amelyek egymással bonyolult kapcsolatokba kerülnek. Ezek fekete és kék – intenzív, mély kék – színen alapulnak, mely texturája érzékiségével egyszerre vonzza, és a fekete mattságával teremtett szigorú egység révén távolságban is tartja a nézőt. E kompozíciók nagyon erős kisugárzással rendelkeznek, amely az intellektus logikája és a szemlélődő festészet ihletett formája közötti, határozott találkozási pont eredménye.

Ezzel a FUGA-beli bemutatással – még ha anyaga nagyon redukált is – reméljük, hogy hozzájárulunk Helga Philipp művészetének mélyebb megértéséhez, amely olyan történelmi kontextusban jött létre és fejlődött, ami nem volt mindig kedvező, s amit mi az idő távlatának előnyéből, fokozottabban kívánunk értékelni és hangsúlyossá kívánunk tenni.

Pia Jardí

(*)- Brigitte Borchhardt Birbaumer: „Helga Philipp – a logika poézise“. Kiállítási katalógus. Alsó-Ausztriai Tartományi Múzeum, 2009.

(Katalog: Tér & Geometria)